OFF májusban

Amikor éppen bejegyzést írok, az annak a jele, hogy millió fontosabbnál fontosabb és sürgősebbnél sürgősebb elinétznivalóm lenne, és nem maradt már egyéb kifogásom az elodázásra, minthogy blogoljak :-D Megjegyzem, másik lehetőség, hogy megdöglök az unalomtól. Szerencsére ez utóbbi már rég nem fordult elő, ez inkább az előző blogírásra volt jellemző. Ráadásul, ha az utóbbi az ok, akkor a bejegyzések igen érthetetlenre, elvontra sikerednek. Olyannyira, hogy visszaolvasva már én sem értem néha az írás dimenzióit és hallucinációit. Viszont nagyon szeretem azt az állapotot, ami ilyen túlkomplikált metaforák megalkotására késztet. Mások már alapállapotban sem értenek semmit, mert annyira bonyolítom a szerkezetet, nemhogy még utalások láncolatába burkolva. Szerintem jó játék. Élvezem is addig, amíg nem fordít mindenki hátat azzal, hogy „Na, ez is össze-vissza beszél és csodálkozik, hogy nem értjük.” Lehetne természetesen egyszerűbben is megfogalmazni dolgokat, aminek szintén megvan a maga romantikája. Talán, majd ha én is harminc és a halál között leszek és túl fáradt a bonyolult fejtegetésre, akkor majd egyszerűbben fogalmazok. Úgyis keveset gondolkoznak az emberek, miért fáj ennyire az agytorna? Nem értem. Nekem is fáj, de én ezt lustaságnak hívom. Akció közben és után viszont határtalan boldogságot és elégedettséget érzek.

Legutóbbi hírek, hogy ugrottam fölfelé egy szintet németből, ahol végre ugy érzem, valami újat is tanulok és nemcsak ismétlek és emlékezek. Végre megint szép idő van. A nap ugyan nem süt az életfa hét ágára, de nagyon fülledt a levegő. A természet szaunája. Nemrég olvastam, hogy az utóbbi 20 évben sokat csökkent Svájc havazási mutatója. Globális felmelegedés kérem szépen. Nem tudom hogy történt, hiszen Svájc magasabban van a tenger szintje felett, mint Anglia, de észak Angliában, jelen esetben Newcastle-ban idén télen több hó esett, mint Zürichben. Zürichben nem is emlékszem, hogy bármilyen kis mennyiségű hóban gázoltam volna. Lehet, hogy volt valami Januárban? Ebből a hónapból nincs tapasztalatom, mivel éppen Hexhamben gyűjtögettem azokat. Kérem, aki itt volt Zürichben, kommentáljon, hogy mi volt itt a helyzet: Volt ropogtatnivaló hó?

Tartozom még néhány szóval az előző bejegyzést illetően: voltunk a Knie cirkuszban. Jó volt. Sok sok artista, izgalmas dolgokat műveltek. Voltak erősek, hajlékonyak, ügyesek. Természetesen a humoristák is megmutatták oroszlánfogaikat, valamint az állatok is. Oroszlán nem volt ugyan, de elefánt, láma, póni, ló, kutya és kisunoka igen. A meglepő számora igazából az volt, hogy rengetegen voltak hétköznep este, teltház és nem a gyerekek tették ki a nézőközönség többségét. Sőt! Számomra kellemes csalódás volt ezen este, azok után, amit utóljára kiskoromban láttam. Sose élveztem korábban a cirkuszt. A bohócok „nevetségesek” és erőltetettek voltak (lehetséges, hogy ez még az akkori összeomlóban lévő rendszer humorának volt köszönhető), a levegőben össze-vissza ugráló emberek mutatványaiban rejlő félelmetességet és ügyességet pedig nem tudtam értékelni még. Hiszen a kisgyerek azt hiszi, hogy minden lehetséges, számára nem nagy szám, hogy egy ember a levegőben repked, hiszen a televízió képernyőjén is sokat repkednek anélkül, hogy valaha bármi bajuk esett volna.

Aki ismer, tudja, hogy filmőrült vagyok. Sajnos még nem olyan szinten, mint ahogy azt szeretném, de igyekszek, nagyon. Nem telik el úgy nap, hogy ne nézzek meg valamit. Hogy rövidre szorítsam ezen bekezdést, csak az új jövevényekről írnék pár sort. Az új Indie-film egész jó, bár hagy némi kívánnivalót maga után. Nekem leginkább Cate Blanchett tetszett, ahogy az orosz-ukrán akcentussal próbál megbírkozni, egészen jól! Harrison Ford nekem már túl öregnek hatott az ilyen akciójelenetekhez, a mozgásokon látszik is, hogy nincs benne annyi erő, mint ahogy azt elvárná az ember egy ilyen hőstől. A „kissrác” a film elején ábrázolt baleknak kitűnő. De ha vele szeretnék folytatni ne adj isten, hááát... Én nem látom benne a nagy hőst. Nem érzem elég markánsnak. A film iránt nem vagyok elfogult, és nem is tudnám a korábbiakkal összehasonlítani, hiszen, nem láttam az előzőeket.

Az összehasonlításnál tartva, nemrég megnéztük a „The Other Boleyn Girl” c. filmet. Nos, nagy lelkesedéssel nézem hétről hétre a „Tudors” c. sorozatot. Ilyen szempontból talán elfogult vagyok az egész estés film iránt és bizonyos elvárásokkal ültem le elé. Natalie Portman számomra kissé gyengén alakított. A helyzeti feszültségek sem voltak elég erősek, ehhez a film zenéje sem segített hozzá. Rám nagy hatással tudnak lenni filmek, de ebben csak egyszer éreztem ugy, hogy Huuu. Amikor a film végén szépen leírják mi történik majd később, amikor a későbbi I. Erzsébet-re utalnak, na itt éreztem, hogy „Huu”, de csak ennyi Jó lenne egy olyan ember véleményét is hallani, aki nem látta a „Tudors” sorozatot. A sorozatban, úgy érzem, nagyon jól kiválogatták a szereplőket. Nagyon jók a helyzeti feszültségek, kiélezettek, lehet érezni, milyen erők lakoznak a ki nem mondott szavak mögött, és hogy milyen erőt szabadít fel az a néhány, ami kimondatik. A nyelvezet és kiejtés (itt megjegyezném, hogy N. Portman egészen jól bírkózik meg az angol kiejtéssel amerikai voltához képest), a szereplők külseje, ahogy az eredetihez probál minél jobban hasonlítani. Ez utóbbi szenpontjából VIII. Henrik első feleségének testvére, a spanyol uralkodó alakítója tetszik nagyon a kiálló, széles állkapcsával. VIII. Henrik fiatal alakítójától az elején nem vártam túl sokat, sőt... Ennek ellenére, kitűnőnek bizonyult (számomra). Rhys Meyerst eddig csak ripacs szépfiúnak tartottam. Összességében, nagyon jól és hűen igyekeznek az alkotók átadni VIII. Henrik magán és politikai ténykedéseit. Egyetlen dolog van, amit a sorozattal szemben a mozifilm javára írnék, hogy a korabeli, fennmaradt festményeket nézve, a mozifilmben a jelmezek sokkal jobban illeszkednek a valósághoz.

Az igazán nagy kedvencem viszont az utóbbi hónapok filmfelhozatalából (és abból, amit láttam is) a Dublinban játszódó „Once” c. zenés filmalkotás. Több egyszerű oka van annak, miért favorizálom ezt a filmet annyira: szereplők hivatásilag önmagukat alakítják, nem happy end a vége (vagyis igen, de nem abban az értelemben, ahogy azt várnánk), hétköznapi, nincsenek rózsaszín felhők (hiába vágyik rá annyira a néző), eredeti, egyszerű (és nem titkoltan személyesen is megérintett a film). Első reakcióm még a moziban ülve az volt, hogy „De hát, de hát... ennek nem így kellett volna végződnie... :-o” Annyira beültetik manapság az emberbe a visszafordíthatatlant, a rózsaszínt, a műt, hogy elveszíti a realitásérzékét, a hitét önmagában és a másikban. Az itt felsorolt három film közül az utóbbit ajánlanám leginkább. (Természetesen Indie-rajongóknak az első kötelező ;-) ) Itt egy szám az utóbbi filmből: